Hazaszállítás 🚑

A műtét utáni napon átszállítottak az otthoni kórházba. Sosem gondoltam volna, hogy a maximum kétórás autóútból szinte egész napos utazás lesz. Sem a jobb lábamat, sem a jobb kezemet nem tudtam megmozdítani, még minimálisan sem. Így mire nagy nehezen átvergődtem a kerekesszékbe – még segítséggel is –, hatalmas kihívás volt. Csak a bal lábamra tudtam támaszkodni, és a bal kezemmel valamennyire segíteni.

Amikor végre sikerült elhelyezkedni, kitoltak a kórházból és betettek a betegszállító autóba. Ott is valahogy be kellett jutnom, ami szintén nem volt egyszerű. Emlékszem, az egész utat úgy tettem meg, hogy a jobb lábam teljesen ki volt nyújtva. Iszonyatosan kényelmetlen volt, és minden egyes bukkanónál vagy rosszabb minőségű útszakasznál még inkább felerősödött a fájdalom.

Közben megálltunk kisebb-nagyobb városokban, kitettünk betegeket, felvettünk másokat. Még Budapesten is sokáig barangoltunk. Akkor már sejtettem, hogy ez nem lesz egy gyors út.

Kérdések és kétségek az úton 🎧

Az utazás alatt zenét hallgattam, és sokat gondolkodtam. Miért pont velem történt mindez? Mi lesz most velem? Egyáltalán helyrejövök valaha normálisan? Lehet még rendes életem ezek után? Mások mit fognak szólni? Csak úgy sorakoztak bennem a kérdések. Igazából nem tudtam, és talán nem is akartam válaszolni ezekre – valahogy mégis jobban éreztem magam attól, hogy legalább megfogalmazhattam őket magamban.

Két hét a traumatológián 🏥

Amikor megérkeztem az otthoni kórházba, még két hétig a traumatológiai osztályon voltam megfigyelés alatt. Figyelték, hogyan halad a gyógyulásom. Minden egyes reggel, már kora órákban szemrevételeztek.

Igyekeztem hasznosan tölteni az időt. Amikor a közérzetem kicsit jobb volt, olvasgattam. Páran meg is látogattak, megtiszteltek jelenlétükkel és bátorító szavaikkal.

Kezdődik a küzdelem – a rehabilitációs osztály 🏋️‍♂️

Letelt a két hét, és pár emelettel feljebb költöztem a rehabilitációs osztályra. Itt kezdődött el számomra az igazi küzdelem. Járni sem tudtam, és a jobb karomat sem mozgatni, sem hajlítani, sem feszíteni nem voltam képes.

Kezdetben egy gép segített a jobb lábam feszítésében és hajlításában, de mindig csak apró lépésekben haladtunk előre. A jobb karom borzalmasan lassan gyógyult.

Tudjátok, az volt a legrosszabb, hogy jobbkezes vagyok, és így semmit nem tudtam önállóan csinálni. A megszokott, rutin mozdulatok teljesen eltűntek az életemből. Óriási kiszolgáltatottság volt, hogy még mosdóba sem tudtam egyedül kimenni.

Az első lépések – újra talpra állni 👣

Aztán elérkezett a nap, amikor a gyógytornászom felszólított: keljek fel, és álljak rá a bal lábamra. Az első próbálkozásoknál olyan erős szédülést éreztem, hogy pár másodpercnél tovább nem bírtam állni – elájultam volna, annyira gyenge voltam.

Esténként anyával együtt gyakoroltunk. Próbáltam a nem eltört, bal lábamra felállni, és közben számoltuk a másodperceket, meddig bírom. Az volt a cél, hogy napról napra tovább tudjak állni.

Hit a holnapban 🌅

Nagyon nehéz volt minden nap úgy felébredni, hogy saját magamat kellett lelkesítenem, elhinnem:
MA JOBB LESZ, MINT TEGNAP…(folytatás)