Az első lépések a fájdalomba 🚶‍♂️💥

Elkezdődött a rehabilitációm a kórházban. Ezek az első napok, hetek elképesztően kemények voltak – fizikailag és lelkileg is. A jobb karomban, egészen pontosan a könyökömnél, egy orvosi fémből készült hurok korlátozta a mozgásomat. Nehéz volt elhinni, még magam számára is, hogy ez a kéz valaha újra működni fog.

Minden nap lelkiismeretesen végigcsináltuk a gyakorlatokat, de alig haladtunk előre. A frusztráció szinte állandó társam lett.

A lábam újra felfedezése 🦵⚙️

A másik nagy kihívás a lábam volt. Szinte kétnaponta különböző gépekbe tettek, hogy segítsenek az izmok rugalmasságának megőrzésében. Egy idő után már fejből tudtam a gyakorlatokat – ezért esténként az ágyon fekve kifáradásig ismételtem őket.

Aztán jöttek azok a napok, amikor megpróbáltam ráállni a lábamra. El sem akartam hinni, hogy a jobb lábam még létezik és képes működni. Az első próbálkozásnál a gyógytornászom megkért, hogy tapossam meg a lábát – alig volt erő a mozdulatban. Innen indultunk.

Amikor először ráhelyeztem a testsúlyom, elfogott a félelem: Mi lesz, ha eltörik újra? Nem bírja el a súlyomat! De hamar rájöttem: először mentálisan kell meggyógyulnom. El kellett hinnem, hogy képes vagyok rá.

Apró örömök, új célok 📚🎯

Ahogy teltek a hetek, igyekeztem tartalmasan kitölteni az időmet. Vettem egy e-book olvasót, és rengeteg könyvet elolvastam. Közben az államvizsgára is készültem.

Most visszagondolva csak egy dolgot bánok igazán: hogy nem írtam naplót. Minden apró rezdülést, érzést szerettem volna megőrizni. Bár most, ahogy ezeket a sorokat írom, újra átélem, mintha még mindig ott lennék.

A tolószékes séta és a belső harc 🧠🌬️

Egyik nap anya rám szólt: Gyere, menjünk ki a levegőre! Láss már valami mást, ne csak a kórházi falakat. Beültem a tolószékbe, ő tolt végig a járdán. Kívülről talán minden nyugodtnak tűnt, de belül tombolt bennem a feszültség.

Mi lesz most az életemmel? Lesz még valaha olyan, mint régen? Most mindenki gyengének lát? Azt hiszik, én tehetek erről? – ezek a kérdések kavarogtak a fejemben. Szégyen, félelem, bizonytalanság – minden egyszerre tört rám.

Éjszakai küzdelmek 🌙🥾

Amikor már stabilabb voltam, sokszor éjszaka kimentem a folyosóra. Csendben sétálgattam, lépcsőztem, próbáltam újra és újra legyőzni a fájdalmat. Ezek a magányos éjszakák különösen mély nyomot hagytak bennem – egyfajta belső harc és gyógyulás is zajlott ilyenkor.

A csoda és a csendes bölcsesség 🌟🤫

Már otthon voltam, amikor anyával beszélgetve elárulta nekem: az orvos azt mondta neki, hogy a jobb karom soha nem fog meggyógyulni. De ő ezt akkor nem mondta el nekem. Magában tartotta.

És a karom… meggyógyult!

Utólag látom csak, milyen bölcsen döntött. Nem adott teret a reménytelenségnek, nem engedte, hogy ez a mondat bármilyen irányba elvigyen. Helyette hagyta, hogy harcoljak – és a küzdelmem végül gyümölcsöt hozott.

Üzenet neked, aki most olvasod 💌✨

Ha egyetlen dolgot szeretnék, amit ebből a történetből magaddal viszel, az ez lenne:

Soha ne higgy másoknak, ha azt mondják, valamire nem vagy képes.
Ne hagyd, hogy a félelmek vagy mások véleménye visszatartson.
Inkább higgy magadban – mert sokkal többre vagy képes, mint hiszed!